A mesékkel, anyám, jaj rosszul állunk!
Én is kincseket szerettem volna,
de fogalmam sincsen, mi is a kincs.
Talán, hogy te mesélted, amit már
magam is tudtam volna, olykor már
fejből, nem csak úgy, olvasva, mint te.
Most mesélj, ha tudsz! Szólj át, fátyolt,
elhívésnek múlandóságát kiáltsd át,
hogy te, már tudod, mi az a kincs, miért
érdemes e világra és a másvilágra egyaránt,
mert az ember olyan, hogy kincskereső,
hát kincs a keresés, mindegy, van-e, vagy nincs.
Miért nem mondtad: legkevésbé mese az,
amiről itt szó van; minden a valóság ilyen-
olyan képe, és edzés ez az egész a nagy
kísértésre – hogy éljünk; és mire menne,
már az ember is éppenhogy csak mire menne;
jajj, ne szólj, ne olvass, ne halljalak; minek,
mindenkinek a magáé a legnehezebb:
amikor elindul egy gyerek, nincs kisebb;
és eltalál oda, amit csak neki teremtettek
azzal, hogy odament; nincs ott más. Ő lett.
